Giuseppe Verdi
SIMON BOCCANEGRA
Bemutató
a Magyar Állami Operaházban
2011. október 1.,
16.
- Zeneszerző Giuseppe Verdi
- Szövegíró Francesco
Maria Piave, Arrigo Boito
- Rendező Ivan Stefanutti
- Díszlettervező Ivan Stefanutti
- Jelmeztervező Ivan Stefanutti
- Világítástervező Claudio Schmid
- Karmester Győriványi Ráth György, Kocsár
Balázs, Sándor Szabolcs
- Simon Boccanegra Alexandru Agache, Fokanov Anatolij
- Amelia Grimaldi Lukács Gyöngyi,
Magyari Eszter
- Jacopo Fiesco Giacomo Prestia, Rácz István
- Paolo Albiani Alik Abdukayumov, Szegedi Csaba
- Gabriele Adorno Pataki Adorján,
Fulvio Oberto
- Pietro Bakonyi Marcell, Clementis Tamás
- Az íjászok kapitánya Roska Dániel, Csiki Gábor
- Amelia komornája Sánta Jolán, Gémes Katalin
További előadások: október 4.,
7., 13., 16., 18., 21., 26.
EGYEDÜL A TENGER
SZÍNE ELŐTT
Ivan
Stefanutti rendezői gondolatai a SIMON BOCCANEGRÁ-ról
Egy viszontagságos
életút végén, egy magányos férfi utoljára pihenteti meg tekintetét
a tenger hullámain, amely őt élete során oly sokszor oltalmazta.
Az a tenger, amely mindahányszor megvédte
őt a sorscsapásoktól, ez alkalommal nem tud segíteni.
Egyedül van.
Egyedül, szemben a végtelen horizonttal.
Még két óriási testőre, a
történelem néma tanúi is szemérmesen elfordulnak, beengedik a tengert,
hogy az elérhesse urát.
Tenger és emlékezet hangjai összekeverednek.
A titkok túl sokáig rejtve maradtak,
apák és gyermekeik túl sokat szenvedtek.
A sors úgy döntött, hogy
végre elvarrja a szálakat, kifizetteti a számlákat.
Minden
egy ködös, sötét éjjelen kezdődött. Összeesküvők
és árnyaik keveredtek kísértetekkel és démonokkal.
A közelből behallatszott a tenger
szelíd hullámainak élénk, éber moraja.
Egy látszatra ártalmatlan politikai
intrika kapott szárnyra a nép soraiban.
Célja nemesnek tűnt, de mögötte
értelmi szerzőjének mély bosszúvágya bújt meg.
A homályos
középkorban járunk, ahol a titokzatos tenger mindenkit befogadott,
aki átszelni kívánta habjait.
Egy olyan sötét aranykorban, amelyben
a megmásíthatatlant még papírra kellett vetni és minden valóra
válhatott.
Egy, a tengereket rettegésben tartó
kalózt a teljes nemesség tiltakozása ellenére megválaszthattak
egy új köztarsaság első dózséjának.
Olyan korban járunk, amelyben a nép
reagált az őt ért méltánytalanságra, és párbeszédet folytatott
a hatalommal.
Erőszaktól indíttatva levonult a
térre, ugyanakkor hajlandó volt meghallgatni minden érvelést,
s ha meggyőzték, megváltoztatta véleményét és visszavonulót
fújt.
Oly kor
volt ez, amely előkészítette a rejtélyek leleplezését, s teret
adott a nagy felfedezéseknek.
Herkules oszlopai áthághatatlan határkőként
emelkedtek, s csak százötven év elmúltával kel át rajtuk egy genovai,
s hódítja meg Amerikát.
Tudomány
és mágia még ugyanazon diszciplina részei.
A vegytan egyik oldalról - a betegek
gyógyításával - az életet szolgálta, sötétebbik oldaláról,
- az ellenség megmérgezésével - viszont a halált.
A racionalitás
még nem söpörte el a legendák szárazföldi és vízi lényeit.
A tenger szülöttei népesítették
be a várost. Küllemük antropomorf jellege nyugtalanságot keltett,
állati mivoltuk miatt veszélyesnek tartották őket.
Némelyek szörnyeknek titulálták
őket. Mások az éneküket hallgatták. Megint mások énekeltek nekik.
Voltak, akik többé már nem látták őket.
Hogy elűzzék a létezésükhöz kötődő
félelmeket, kőszoborba faragták őket.
Ily módon kevésbé voltak félelmetesek,
viszont elrettentették az idegeneket.
A természet sötét oldalához sorolták
őket, ahol a megmaradás ösztöne még fölé kerekedett
a modern társadalom észérveinek.
Mint a vadon élő lények bármelyikének,
csak elsődleges szükségleteik voltak.
Engedelmeskedtek a falkavezérnek,
legyen az bölcs, vagy akár kíméletlen.
Megválasztása után pedig a dózsénak,
Boccanegrának engedelmeskednek.
Ezt a
történetet, mint összetett mozaikot azonban sokféleképpen
ki lehet rakni, és mindegyik változat összefügg a másikkal:
Egy nemzetségfő,
aki lenézi és megveti a kalózt, aki elvette tőle leánya kizárólagos
szeretét, s e tiltott szerelem később a nő halálát okozza.
Egy ifjú
nemes, aki gyűlöli a dózsét, felelősnek tartja apja halálában
és szerelme elrablásában, sőt azt hiszi kedvesét a dózse a szeretőjévé
is tette.
Egy senki,
aki a patrícius családokkal szembeni sértettsége okán társadalmi
elégtételt remél egy megvetett plebejus trónrasegítésével. Rögeszméje
a mélybe taszítja, s abban a hitben, hogy kitűnően mozgatja a szálakat,
végül önnön áldozatává válik.
Egy nő,
aki megmagyarázhatatlan körülmények között távozik az élők
sorából, de a legkritikusabb pillanatban az ég kegyelmébe ajánlja
a rábízott gyermeket. Néhány napra rá a gyermek nyomtalanul
eltűnik.
Egy Pisa
utcáin kóborló szerencsétlen árva, akiről nem tudni kiféle,
s honnan érkezett. Egyszercsak szintén megmagyarázhatatlan módon
feltűnik egy kolostor kertjében, ahol egy kicsiny arisztokrata lány
éppen halálán van. Nevét egy emberen kívül senki nem tudja.
Egy medál,
egy kicsi kép, amelyek váratlanul napvilágra kerülnek, s a felismerés
eszközeivé válnak. Az egymásratalálás gyorsan megy,
hisz apák és lányaik gyorsan képesek tisztázni dolgokat.
Egy fiatal
nő, aki nem a saját nevén él egy idős úr szárnyai alatt, akit
nem mellesleg szintén csak álnevén ismernek, s teszik mindezt egy
fedél alatt huszonöt éve anélkül, hogy fény derülne igazi kilétükre.
Minden
egyes szereplő az igazság csak egyetlen szeletének birtokosa.
Ezen
túlmenően fontos figyelembe venni az idő múlását.
Huszonöt év telik el a prológus
és az első felvonás között. E hosszú idő alatt
(gyakorlatilag egy generáció felnövekedése) sok minden megváltozott.
Simon Boccanegra bebizonyította, hogy nemeslelkű, bölcs vezetője
a köztársaságnak, kész megérteni politikai ellenfeleit, s adott
esetben megbocsátani nekik.
Ifjúságának vakmerő kalózkodása
után megtanulta értékelni a békét, s a kötődést hazához, családhoz,
közösséghez.
Az eltelt huszonöt év alapvetően
határozta meg fejlődését, érett személyiséggé alakulását.
Nincsenek részletezve az eltelt évek
történései, de láthatjuk, hogyan alakul át az egyszerű népvezér
hivatali tekintéllyé.
Ez természetesen nyugtalanítja becsmérlőit,
veszélyt jelent számukra, ugyanakkor jó lenne egy békés, toleráns
állapot megteremtése is.
Fiesco életében is eltelt ez a negyed
évszázad, amely azonban a Boccanegra elleni intrikáktól és
összeesküvésektől volt terhes.
Végezetül a sok ármánykodás után
ő is felismeri a dózse személyében az embert, az apát, a politikust.
A főszereplő
egy új korszak beköszöntének alapító bölcs atyja.
Filozófiája a közös szükségletekkel
és közös értékekkel élő népek közötti testvériség.
Boccanegra ennek világosan hangot
is ad, s amikor úgy érzi, hogy üzenete mégsem talál meghallgatásra,
erőteljesebben juttatja kifejezésre.
Káint és a testvérgyilkosságot
hozza fel példaként, s a tengert jelöli meg olyan szimbolikus felsőbb
hatalomként, amely az ott élő népek közös hazája.
Testvériség és hazaszeretet,
Itália népeinek a Risorgimento korszakában közkedvelt jelszavai
a műben univerzálissá válnak.
Mindezek az értékek nyilvánvalóan
kötődnek mai korunkhoz is.
Egy távoli
múltban játszódó történet elhelyezése a XIX. században
és napjainkban egyaránt lehetővé teszi az objektív, bizonyos
mértékben távolságtartó rálátást.
A jelmezek és díszletek túlzott
aktualizálása sok esetben épp az elbeszélés mondanivalóját teszi
tönkre. Mást helyez a figyelem középpontjába és az eredeti
szándéktól eltérő párhuzamosságoknak nyújt teret.
Ehelyett a történelmi-fantasy világához
fordultam, amely az utóbbi években egyes mozifilmeket, TV-sorozatokat,
rajzfilmeket és videójátékokat jellemez, s amelyek olyan, több
évszázaddal ezelőtti világot jelenítenek meg, amely elég távoli
ahhoz, hogy a racionalitás követelménye nélkül elhelyezhetők legyenek
benne misztikus és mágikus elbeszélések, ugyanakkor elég közeliek
ahhoz, hogy érthető nyelvezeten szólaljanak meg.
Ezen
a stíluskereten belül az elődásmód feladata a történet világos
megjelenítése.
A libretto tipikusan XIX. századi,
erősen költői stílusban íródott, amelyben a nagy számban előforduló
választékos metafórák tovább nehezítik a szövegértést.
A történeteket és a történelmet
meg kell érteni.
Fordította: Kováts
Rita
Ókovács Szilveszter, az Operaház
kormánybiztosa:
„Még élénken emlékszem első
Boccanegra-élményemre. Solti György-dirigálta lemezét vettem (érdekes
egybeesés, hogy a mostani premiert dirigáló Győriványi Ráth György
szobájában is Solti-kép függött), és azonnal letaglózott az előzene
szépsége. Onnantól fogva tartott két és fél órán át, s még
ha idővel el is felejtkeztem róla, mert hisz a budapesti Operaház
nem tűzte műsorára, most magam is nagyon vágyom rá, hogy életemben
először színpadon is halljam. Azt a művet, amelyet Verdi oly gondosan
csiszolgatott, s amelyet sem a kor, sem az utókor nem emelt a többi
nagyopera közé. De változnak az idők, és lám, ahogy a Cosí fan
tutte, úgy most a Simon Boccanegra is méltó helyére kerül: a repertoárba.”
Héja Domonkos főzeneigazgató:
„A Simon Boccanegrát húsz éve
nem láthatta a Magyar Állami Operaház közönsége. Egy generáció
nőtt föl azóta. A darab műsorra tűzésével olyan Verdi-mű kerül
vissza a kínálatba, amelynek helye van a repertoárban. Fontos, hogy
néha elszakadjunk az Otellótól, hogy az örök Aida mellett Amelia
Grimaldi nevét is megtanulják az emberek – az egyetlen női szereplőét
ebből az operából, akit a mi előadásunk egyik szereposztásában
Lukács Gyöngyi személyesít meg. A sémák és slágerek hosszú
távon kiszorítják a nézőtérről a friss levegőt, ettől elfárad
a közönség.”
A címszerepben: Alexandru Agache,
aki a Metropolitan után Budapesten
is bemutatkozik a szerepben
Kolozsvárott született. A helyi Zeneakadémián
folytatta tanulmányait, és ugyanott debütált 1979-ben a Pillangókisasszony
Sharpless szerepében. Miután első díjat nyert a Lucca-i énekversenyen,
1983-ban Livorno-ban énekelt Don Giovannit. Covent Gardenben 1988-ban
mutatkozott be Az álarcosbál Renato szerepében, ettől kezdve a színház
állandó vendége. Énekelte többek között Enrico (Lammermoori Lúcia),
Simon Boccanegra, Rigoletto, Germont (Traviata), Amonasro (Aida), Nabucco,
Miller (Luisa Miller), Jago (Otello) és Barnaba (Gioconda) szerepét.
Fellépett a milanói Scalában (Szerelmi bájital, Don Carlos, Pillangókisasszony),
a firenzei Teatro Comunale-ban (Aida, Macbeth), a velencei La Fenice-ben
(Simon Boccanegra), a veronai Arénában (A végzet hatalma, Nabucco),
a bécsi Staatsoper-ben (A trubadúr, Bohémélet, Az álarcosbál,
Traviata), a párizsi Bastille Operában (Az álarcosbál, Traviata,
Rigoletto, Simon Boccanegra), a berlini Deutsche Oper-ben (André Chénier,
Nabucco, A Nyugat lánya), a müncheni Bayerische Staatsoper-ben (Trubadúr,
Az álarcosbál, Aida, A végzet hatalma). Metropolitan-beli bemutatkozása
óta (1999, Simon Boccanegra, Domingo partnereként), a színház visszatérő
vendége. 2005-ben a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem Díszdoktorává
avatták.
Fiesco szerepében a nemzetközi hírű basszista: Giacomo Prestia
A firenzei születésű
operaénekes Sergio Catoni mesterkurzusán végezte énekesi tanulmányait,
majd tudását számos rangos nemzetközi énekverseny első helyezésével
bizonyította (Voci Verdiane Nemzetközi Énekverseny, Busseto
és Luciano Pavarotti Énekverseny, Philadelphia.) 1991-ben debütált
Giuseppe Verdi Alzira című operájában, ezután karrierje
gyorsan ívelt felfelé. A világ vezető dalszínházai hívják rendszeresen,
fellépői között tartja számon a Milánói Scala, a párizsi Opéra
National, a bécsi Staatsoper, a zürichi Operaház, a madridi Teatro
Real, a barcelonai Liceu, a berlini Deutsche Oper, a Buenos Aires-i
Teatro Colon, a bolognai Teatro Comunale és a pármai Teatro Regio.
Végigénekelte az operairodalom legjelentősebb basszus szerepeit,
emellett a nemzetközi koncertszínpadok keresett vendégsztárja is.
Olyan karmesterekkel dolgozik együtt, mint Zubin Mehta, Riccardo Muti,
Gorge Pretre, Daniele Gatti és Nicola Luisotti.
Ivan Stefanutti
rendező, jelmez- és díszlettervező
Az olasz rendező, jelmez- és díszlettervező
Itália dalszínházainak egyik legkeresettebb művésze. A római Teatro
dell Operától a velencei La Fenice színházon át a veronai Arénáig
szinte minden jelentős olaszországi operaházban rendezett már. Repertoárja
a nagy klasszikusoktól – Rigoletto (G. Verdi), Traviata (G. Verdi),
A trubadúr (G. Verdi), Bohémélet (G. Puccini), Lohengrin (R. Wagner),
Szerelmi bájital (G. Donizetti), Parasztbecsület (P. Mascagni) –
a ritkábban játszott műveken át – Manon (J. Massenet), Faust elkárhozása
(H. Berlioz) – egészen a kortárs opera, musical, operett és balett
alkotásokig ível. Rendezőként a tradicionális történetmesélést
helyezi középpontba, de látványvilága szinte mindig különleges,
olykor formabontó (ilyen volt pl. nagy sikerű galaktikus Aida rendezése).
Győriványi Ráth György, a darab
karmestere:
„Verdi az Aida megírása után közel
húsz évig, az Otello keletkezéséig nem komponált operát. E hosszú
időszak alatt két fontos darabot vett elő: a Don Carlosból készített
egy párizsi változatot, s Boitóval
átdolgozta a Simon Boccanegra dramaturgiáját, ekkor keletkezett a
fantasztikus 1 felvonás fináléja . A Simon Boccanegra véleményem
szerint az egyik legfontosabb Verdi-opera, amely
úgy tűnik, nem hagyta nyugodni a szerző
fantáziáját. A Macbethet szintén húsz
év után írta újra – valamiért maradtak benne elképzelések e
művekkel kapcsolatban. A Macbethben
és a Boccanegrában, s az utolsóként
írt Otellóban is a baritoné a főszerep. Nem a buta szerelmes tenor
a központi figura, aki mindent erre tesz fel, hanem a bariton
A Magyar
Állami Operaház nagy szerencséje, hogy a főszerepre Alexandu Agachét
sikerült megnyernie, mert ő
ennek a szerepnek az egyik legavatottabb tolmácsolója a világon,
Giacomo Prestia, az egyik legjobb Fiesco
– kettejükhöz pedig ígéretes fiatalok társulnak, köztük
Pataki Adorján és Alik Abdukayumov.
A rendező, Ivan Stefanutti az a típusú
alkotó, aki az operában él. Képi világa rendkívül
ízléses, pontosan tudja, hogy adott korban mit kell sugároznia egy-egy
díszletelemnek, ugyanakkor gondolkodása mégis modern, a történetben
az akkori hiedelemvilágnak megfelelően misztikus lényeket vonultat
fel. Terveinek megvalósítása nagyszerű
munkára sarkallta a műhelyeinket; rendezése pedig
énekes- és zenebarát.”
KELETKEZÉSTÖRTÉNET,
KURIÓZUMOK KIVÁNCSIAKNAK
Kevés műről tudunk ennyi háttér
információt, mint erről az operáról. Azért is, mert két változata
ismert (az 1857-ben, illetve az 1881-ben bemutatott), s nálunk csak
a második, átdolgozott verziót játszották. Mint látjuk, a két
Boccanegra között huszonnégy év telt el, majdnem egy emberöltő.
Miért volt érdekes ez a téma 1857-ben, és miért kanyarodott vissza
hozzá Verdi 1881-ben? Erre keressük a választ.
Az első
nekifutás
1856-ban
ideális témának tűnhetett a Simon Boccanegra. Három évvel az Itália
függetlenségének lehetőségét megcsillantó solferinói csata előtt,
a nézők boldogan hallják a patríciusok és plebejusok örök harcát
ostorozó, nemzeti békére buzdító szavakat, az egységes Itália
igényét. A romantika toposzait is bőséggel megtalálhatják benne:
az elveszett és végül megtalált gyermek drámáját (lásd A trubadúr),
a gyermek-szülő (nagyszülő) kapcsolat különböző konfliktusait,
melyek mindig is érdekelték (és érdekelni fogják) Verdit. (Luisa
Miller, Rigoletto, Aida, Don Carlos) A másik, szintén alapvető konfliktusforrás,
a barátság – árulás ellentétét (Álarcosbál, Don Carlos, Otello),
az átok (Rigoletto), a bosszú (A trubadúr, A végzet hatalma) toposzát.
Ebben az operában valamennyi romantikus hatáskeltő effektust megtalálhatunk.
Mindez csak fokozta a politikai aktualitás által felkeltett figyelmet.
A genovai dózse története tehát nem véletlenül ragadta meg Verdi
fantáziáját.
1856
márciusában Verdi Velencébe megy, hogy a Traviatát dirigálja. Három
évvel a bemutató után, amely akkor kifejezett bukás volt, most
hatalmas sikert arat. Ez alkalommal állapodik meg a La Fenice színház
vezetőségével, hogy új operát komponál Velence számára az 1856-57-es
évadra. A darab alapját ismét a spanyol Antonio García Gutierrez
drámája szolgáltatja, csakúgy, mint 1853-ban a Trubadúrét.
Gutierrez
spanyol konzul volt Genovában, tudós ember, aki beleásta magát a
középkori Genova történelmébe. Drámájának főhőse Simon Boccanegra
történelmi figura, Genova első dózséja 1339-ben. Verdi a drámából
maga készítette el a librettó vázlatát, amelyet aztán Piavéval
közösen öntött végső formába. Francesco Maria Piave akkoriban
már szinte házi szerzője volt Verdinek: közös művük az Ernani
(1844),az A két Foscari (1844), a Macbeth (1847 A. Maffeivel közösen),
A kalóz (1848), a Rigoletto (1851), a Traviata (1853). A Maestro első
elképzeléseit „megverseltette” Piavéval, a cenzúra ugyanis csak
a kész teljes szöveget volt hajlandó elbírálni. Miközben tehát
készültek a Boccanegra versei, Verdi egyéb dolgai után nézett,
többek között Párizsba és Londonba utazott, hogy vitás szerzői
jogait tisztázza. Közben Párizsban még gyorsan elkészítette a
Trubadúr francia változatát, ügyesen „belelopva” az ott kötelező
balett-betétet. A színház igényeit figyelembe véve még a finálén
is változtatott. Ez alatt – levélben – folyamatosan tartotta a
kapcsolatot Piavéval, „érlelte” magában az operát. Persze amikor
1857 elején visszatért Párizsból, még távol állt a befejezéstől.
Annál is inkább, mert nem volt végleges szövege, ugyanis sokszor
elégedetlen volt Piave munkájával, olyannyira, hogy bizonyos részek
újraírásával kénytelen volt mást megbízni. Párizsban ismerkedett
meg Giuseppe Montanellivel, őt kérte fel erre, s bár a megtisztelt
librettista „szorgalmasan és értő módon” teljesítette Verdi
határozott utasításait, a végeredményt illetően nem bizonyult
elég hatékonynak. Így, amikor Verdi február közepén végre eljut
Velencébe, a darabot már próbálják – ugyanakkor hiányzik még
egy teljes felvonás, meg az egész hangszerelés. Rohammunka következik
(ismét Piavéval), március 12-ikén – a tervezett időpontban –
bemutatják az operát a La Fenice-ben, ám ami sikerül, az nem mindig
siker. Verdi így számol be egyik levelében: „A Boccanegra majdnem
akkorát bukott, mint a Traviata. Azt hittem, valami érdemlegeset írtam,
de úgy látszik, tévedtem.”
Itt egy
pillanatra meg kell állnunk. Ma egy Verdi-opera bemutatóján legfeljebb
az előadást fütyülhetnék ki. A XIX. sz. közönsége szuverén
volt, öntudatos és szeszélyes. (Egyébként minden művészeti ágban
ilyen volt, gondoljunk például az eladhatatlan képeik miatt nyomorgó
impresszionistákra.) Kegyeiért minden alkalommal, újra és újra
meg kellett küzdeni, még egy olyan idolnak is, mint Verdi. Vállalni
kellett a bukás kockázatát és – mint látjuk – a Simon Boccanegra
bizony megbukott.
Ám ez
a mű – bármennyire nem tetszett a közönségnek –, a kritikusok
figyelmét felkeltette. Dicsérték elegáns hangszerelését, ihletett
dallamait. A kor mérvadó zenei lapja, a La gazzetta musicale például
így ír: „…az összes árnyalat, megannyi szín, mind az egész
hangvételt szolgálja, amely egységes, logikus, következetes…”
Egy másik fontos kritika ugyaninnen: „…a közönség nem ítélkezhetett
a Boccanegra fölött, mivel nem is hallotta… ilyen bensőséges,
finoman kidolgozott zenét nemhogy értékelni, de felfogni sem lehet…
a Boccanegra nem olyan mű, amelyről azonnal ítéletet lehet alkotni.
Cseppet sem habozunk azonban, hogy bármiféle elhamarkodott véleménnyel
szemben kijelentsük, ez Verdinek egyik legszebb, legihletettebb műve.”
Hiába
azonban a kritikusok és más „értők” véleménye, Verdi
maga is érzi, hogy valami fontos hiányzik ebből az operából. Egyelőre
azonban nem törődik vele, az Aroldo bemutatójára készül Riminiben,
szeptemberben pedig már Az álarcosbál foglalkoztatja. Az, hogy mi
is volt ez a fontos hiány, csak később, a második nekifutásra derül
ki igazán.
Második
nekifutás
Huszonhárom
évnek kellett eltelnie, mire Ricordi ösztökélésére hajlandó
újra „belenézni” a Boccanegrába. Nehezen szánja rá
magát. Úgy tűnik, inkább már életműve „lekerekítésén”
gondolkodik: „Jobb befejezni az Aidával és a Requiemmel, mint egy
átdolgozással.” (1879. május 2.) Anyagi érdekek sem motiválják:
„Ha annyira törődtem volna érdekeimmel, senki sem akadályozhatta
volna meg, hogy a Traviata után évenként egy operát írjak, igen
nagy nyereséggel. Nekem azonban más művészi törekvéseim voltak.”
Ricordi
azonban makacs ember: érzi, tudja, szükség van újabb Verdi-bemutatóra,
ha másképp nem, egy átdolgozott Verdi-műre. Jól sejti, hogy mivel
a Boccanegra nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Verdiben
maradt némi keserűség, és azt is, hogy a mester tudja, valami tényleg
hiányzott, nem úgy valósult meg, ahogy lehetett volna. Hogy mennyire
igaza volt, Verdi levelei bizonyítják: „… a partitúrát így,
ahogy van, nem lehet előadni. Túl vigasztalan! Az első és az utolsó
felvonáshoz hozzá sem kell nyúlni, sőt, itt-ott néhány ütemet
kivéve, a harmadikhoz sem. De a második felvonást teljesen újra
kell írni… Ó, a haladás, a tudás, a verizmus… Verista vagyok,
ha kívánja, de… Shakespeare is verista volt, csak nem tudott róla.
Ösztönösen volt verista: mi tervszerűen, számításból vagyunk
azok…”
Verdi
újabb változtatásokat javasol: ”A második felvonásnak nagyobb
hangsúlyt kellene adni, változatosabbá, élettel telivé kéne tenni.
Zeneileg (musicalmente) a nő kavatináját, a tenorral való kettőst
és az apa-lánya duettet. Tőlem lehet benne kabaletta is (nyílj meg
ó, Föld!), én nem ódzkodom tőle! Most nézzük jobban azt a második
felvonást! Ki írhatná újra? Mit kéne kitalálni? Valami olyasmi
kéne, ami színt és szellemességet visz ebbe a túl sötét drámába
(„troppo nero”). De hogyan? Iktassunk be például valamiféle vadászjelenetet?
Nem lenne színpadszerű. Egy ünnepséget? Túl közhelyes. Egy csatát,
mondjuk, afrikai kalózókkal? Nem túl szórakoztató. Háborús készülődést
Pisa, vagy Velence ellen? Ezzel kapcsolatban két, gyönyörűséges
Petrarca-levél jut eszembe: az egyiket Boccanegrának, a genovai, a
másikat a velencei dózsénak aposztrofálja. Arra kéri őket, hagyjanak
fel a testvérgyilkos háborúval, hisz mindketten egy anya, Itália
gyermekei… Micsoda magasztos érzés egy hazáról vallani ebben a
korban! …Ez azonban inkább politikai, mint drámai összecsapás.
Egy kiváló szellemű librettista azonban drámaivá tehetné. Például:
Boccanegra, akit szíven üt a költő eszménye, követhetné Petrarca
sugallatát, összehívathatná a Szenátust, vagy a Tanácsot. Borzalmat
váltana ki belőlük, bekiabálások, düh, egészen addig, hogy a
dózsét árulónak neveznék.”
Mint
említettük, ezt a levelet Verdi Ricordinak írta s láthatjuk, hogy
bár nehezen állt kötélnek, mégis úgy döntött, kipróbálja az
Otello leendő szövegíróját.
Biztosra kellet mennie, nem engedhetett
meg magának az átdolgozott Boccanegrával még egy bukást. Az Aida
tomboló sikere, a Requiem áhítatos fogadtatása után, és az
után, hogy a szó szoros értelmében (1880 áprilisában) saját
szobra lett. Giuseppina Strepponi leveléből idézünk: „A Scala
előcsarnokában szobrot emeltek a kor legnagyobb zeneszerzőjének,
a legelső élő komponistának, és Verdi személyesen részt vett
saját apoteózisán.”
Mindezek után Verdi mégis úgy érzi,
ha valakivel, akkor az őt korábban vérig sértő, ám mostanra megtért
Boitóval kell együtt dolgoznia. Talán értékeli is, hogy a világmegváltó,
arisztokratikus allűrökkel büszkélkedő különc, Eleonora Duse
(volt) szeretője világfiból, nyegle ficsúrból alázatos művésszé
kész fölemelkedni. Boito ekkorra már tudja, egész életművének
lehet a csúcsa, hogy Verdit szolgálja utolsó, nagy műveinek megalkotásában.
A közös
munka megindul: ritka kincs, hogy levelezésük segítségével nyomon
követhetjük munkafázisaikat. Verdi egy levelében azt írja: „Kedves
Boito! Gyönyörű ez a szenátusi jelenet, tele mozgással, helyszín
festéssel (colore locale), elegáns és erőteljes a versezete, mint
ahogy Önnél általában. Jó, hogy kicserélte a harmadiki felvonás
elején levő verseket és nagyon tetszik a dózse mérgezési jelenete
is így. Csakhogy, szerencsétlenségemre, nagyon is vaskos ez az anyag,
nehézkes zenébe önteni…”
Verdi
azt is írja, nem biztos, hogy elég ideje-kedve lesz, hogy „nyeregbe
pattanjon” és a librettista minden kérését teljesítse. Boito
mentegetőzik is, hogy ennyi kéréssel zaklatja a Mestert. Verdi válasza:
”Ne eméssze magát, hogy az időmet rabolja. Eddig egyáltalán nem
is foglalkoztam a zenével. Most azonban egyre többet gondolok rá,
sőt, egész álló nap erre a Boccanegrára gondolok, s úgy vélem,
tudom, mit kéne csinálni. Most átugrom a Prológust, ahol talán
csak az első recitatívón változtatnék, meg egynéhány ütemen
a zenekarban. Az első felvonásból kivenném a kabalettát, nem azért,
mert kabaletta, hanem azért, mert meglehetősen csúnya. Változtatnék
az Előjáték hangszerelésén, kivennék belőle egy-két, a zenekarban
elhangzó motívumot, ebbe tűzném Amelia néhány mondatát, mondjuk,
hogy „hajnalodik… és ő még mindig nem jön”, vagy valami hasonlót.
Írjon nekem néhány rövidke verset, vagy akár mondattöredéket.
Nem szeretném viszont Amelia féltékenységről árulkodó szavait!
A tenor románca maradhat, úgy, ahogy van. A duettben csak a kabaletta
formáján változtatnék, úgyhogy azzal Önnek nincs semmi dolga.
Az ötödik jelenetben (Fiesco és Gabriele között) el tudnék viselni
valamivel több szöveget a recitativóban.”
Ebben
a levélben is számos olyan fontos, árulkodó dolog szerepel,
amely plasztikusan láttatja, milyen mélységig vesz részt Verdi a
libretto megalkotásában.
„Ha például a közönség előtt
elsikkad az a szó, hogy „alázatos” (umil), nem érti az egészet.
Ha ellenben így kezdené: Figyelj! Fontos titok, amelyet rád bízok
stb. – ezek olyan mondatok, amelyekre a publikum felkapja a fejét.
Ön azt írja: „Reszkess, Dózse!” Ez túl gőgös, ugyanakkor nem
mond semmit. (non dice nulla). Azt viszont kifejezetten szeretném,
ha Fiesco, aki oly atyaian bánik Ameliával, megáldaná a jegyespárt.
Igazán megható jelenet lehetne belőle, és tán egy kis fényt is
belopna a nagy komorságba. Fiesco például azt mondhatná: ”Szeresd
ezt az angyalt… aztán Istent… a hazát stb.” Csupa jó szó,
ami fölkelti a figyelmet. Próbálja meg kitalálni, amit itt nem tudtam
elmondani, és mielőbb küldje el nekem azt a néhány versikét. Én
addig is elkezdek dolgozni az első felvonás első felén, ha másért
nem, hát hogy belerázódjak. …Mindent úgy szeretnék csinálni
ezentúl, mintha egy teljesen új operáról lenne szó.”
Levelezésük
egész télen át tartott. Mindkét alkotó beletemetkezett a munkába
és az új Simon Boccanegrát 1881. március 24-ikén bemutatták a
Scalában. Tíz előadást tartottak belőle – minden rossz ómenre
rácáfoló – elsöprő sikerrel. Boccanegra szerepét a híres francia
bariton, Victor Maurel énekelte, és Verdinek annyira tetszett, hogy
egy próba során ígéretet tett, hogy Jágó szerepét „őrá szabja”
majd.
A Boccanegra
átdolgozása sokkal mélyebb, mint első hallásra-látásra gondolnánk.
És itt nemcsak a Boitóval közösen kialakított dramaturgiai változásokra,
új szövegrészek, jelenetek kidolgozására gondolunk, hanem arra
a különleges szakmai feladatra is, hogy Verdinek saját korábbi stílusát,
hangszerelés-módját a mostanival harmonikus egységbe kellett fésülnie.
A hangszerelés, az opera tónusa változatlanul sötét maradt –
de időnként, az új Boccanegrába Verdi belelop egy kis fényt. És
közben egyre jobban eltávolodik a zárt számoktól az egységesebb
zenei anyagból építkező korszerű zenedráma érdekében.
Újabban
a darab egyfajta reneszánszát éli, nemrég a Scala és a Covent Garden
műsorán is szerepelt. A színházak természetesen ezt az átdolgozott
verziót játsszák. Nálunk is – ez már tradíció – ezzel a változattal
találkozhat a közönség.
Visszakanyarodva történetünkhöz
elmondhatjuk, Verdi valószínűleg úgy vélte, érdemes volt kísérleteznie,
Boito mindent megtett, hogy korábbi ballépését jóvá tegye,
kiválóan bevált, a mester nyugodtabban folytathatta az Otello komponálását.
Ezt a művét szánta életműve betetőzésének. Szerencsénk, hogy
tévedett.
Ilyenkor
már csak egy feladata maradt egy műsorfüzetbe szánt tanulmány írójának
– az előzményeket összefoglalva – méltatnia kell a
bemutatandó opera jelentőségét. Ezt a feladatot ezúttal Paul Henry
Langra bíznám. „A Boccanegra érdekfeszítő, intrenzív és költői
opera, olyan jelenetek és finálék vannak benne, mint a legjobb Verdi-művekben.
De az az erő és drámai feszültség tele van tűzdelve finomsággal
és vonzó mesemondó képességgel. Keresgélhetnénk jó darabig,
míg egy olyan magával ragadó zenei portréra akadnánk, amilyen az
opera főhőséé. Boccanegra portréja vibráló, tragikus és hipnotizáló
erejű.”
A Simon Boccanegra
Budapesten
Magyarországi
bemutató:
Operaház, 1937.
júni.11.
F: Nádasdy Kálmán,
R-D: Oláh Gusztáv, J: Márk Tivadar, K: Sergio Failoni
Palló Imre (Simon
Boccanegra), Rigó Magda (Amelia Grimaldi), Székely Mihály (Jacopo
Fiesco), Halmos János (Gabriele Adorno), Komáromy Pál (Paolo Albiani)
1960. febr. 25.
és márc. 4. (új betanulás, Erkel Színház)
F: Nádasdy Kálmán,
R: Oláh Gusztáv és Stephányi György, D: Oláh Gusztáv, J:
Márk Tivadar, K: Komor Vilmos
Palócz László
(B), Mátyás Mária / Vámos Ágnes (A), Székely Mihály (F), Kövecses
Béla / Mátray Ferenc (G), Nádas Tibor / Faragó András (P)
1971. márc.7. (új
betanulás)
F: Nádasdy Kálmán,
R: Oláh Gusztáv és Huszár Klára, D: Oláh Gusztáv, J: Márk
Tivadar, K: Kerekes János
Radnay György (B),
Marton Éva (A), Mészáros Sándor (F), Karizs Béla (G), Széki Sándor
(P)
1980. dec.14.
és 16. (felújítás, Erkel Színház) (olasz nyelven)
R: Mikó András,
D: Forray Gábor, J: Márk Tivadar, K: Giuseppe Patané
Miller Lajos / Berczelly
István (B), Kincses Veronika / Tokody Ilona (A), Begányi Ferenc /
Kováts Kolos (F), Nagy János / Gulyás Dénes (G), Gáti István /
Patricio Mendez (P)
1986.jan.26. (új
betanulás, Operaház)
R: Mikó András,
D: Forray Gábor, J: Márk Tivadar, K: Erdélyi Miklós
Patricio Mendez (B),
Pitti Katalin (A), Polgár László (F), Horváth Pál (G), Tóth János
(P)
1990.
ápr. 8. (új betanulás, Erkel Színház)
R: Mikó András,
D: Forray Gábor, J: Márk Tivadar, K: Oberfrank Géza
Ötvös Csaba (B),
Lukács Gyöngyi (A), Polgár László (F), Csák József (G), Gurbán
János (P)
Utolsó előadás:
1991. márc.28. (181)
Összeállította:
Wellmann Nóra